Az utam utolsó harmadához érkeztem, a hat állomásból álló körútból még Firenze és Pisa van hátra. Bevallom kezdek fáradni, reggelente sajog minden porcikám, de nem vesztettem el azon lelkesedésemet, hogy minél több helyre jussak el. Montepulciano - Chiusi - Firenze a mai útvonal. Nagyon élvezem az ilyen hosszú vonat utakat, mert csodaszép helyeken robogunk át. Firenzébe érve napsütés és egy nyüzsgő nagyváros fogad. A szálloda rendezett, de olcsó és semmi extra. Nem is vesztegetem tovább az időt, lepakolok, és azonnal elindulok a belvárosba. Florence, ahogy az olaszok hívják, első látásra nem varázsolt el. Toszkána fővárosa elegáns, mi több kicsit sznob és túlzó. Az a világmárka, ami a belvárosban nem fellelhető, nem is létezik. Gucci, Dior, Fendi és Prada váltja egymást kézen fogva. Tíz perc múlva alul öltözöttnek és kócosnak érzem magam.

Hamar eljutok a híres firenzei dómig. Hatalmas, tekintélyt parancsoló és éppen a délutáni napfény ragyogja be. Nem tudok bemenni, mert estig állhatnék sorba. Akkora tömeg van mindenütt, hogy a téren két mentő áll folyamatos készenlétben.
A belvárosban minden fontos látnivaló egy nem túl nagy körben koncentrálódik. Gyakorlatilag két óra alatt végig lehet járni, ha semmit nem nézünk meg tüzetesebben. Kutatom azokat az érzéseket, amelyek mindig megrohannak, ha új várost fedezek fel Itáliában, de nem találom. A Ponte Vecchio aranymíves boltjait szemlélve azon mélázom, nem lehet, hogy itt minden csak a vásárlásról és a pénzről szóljon! Az picit sem hat meg, viszont mégiscsak az egyik legjelentősebb olasz nagyvárosban vagyok, a reneszánsz bölcsőjében!
A Piazza della Signoria térre érve megtalálom azt a helyet, ahol minden bizonnyal a világ legtöbb, egy négyzetméterre jutó meztelen férfi szobra van. Michelangelo Dávid szobrának másolatán túl számtalan pikáns és pucér úriember feszíti izmait mindenki szeme láttára.
Na, ez már sokkal inkább hasonlít a vicces, művészi és szexuálisan túlfűtött olasz habitusra. Egy nem túl ízletes vacsorát fogyasztok el a sebtében elkövetett városnézés után, de nagyon élvezem, hogy októberben kint ülök egy étterem teraszán este nyolc órakor.

Reggel felvértezve, és az imádott olasz caffe lungoval felturbózva, a Pitti Palotát veszem célba. A tegnapi gyors körutam során az tetszett kívülről a leginkább. Amikor a központi épület körgangos udvaráról beléptem a kertbe, az volt az első gondolatom, hogy a toszkán hercegek aztán tudtak élni! A második gondolatom pedig az, hogy tetszik ez a letisztult, picit sem giccses palota és a monumentális, rendezett kertje. Azonban ezt a sokhektáros területet, ha estig itt maradok, akkor sem tudom bejárni!
A Palazzo Pitti első pillanatban kiütéssel győzött felettem, imádom első és utolsó látásra is! Izzasztó túra visz fel a park legmagasabb pontjára, ahol a Porcelánmúzeum is található. A drága, régi porcelánok sem egészen az én világom.  Én az Ikea tányérok korában élek, szóval egy fillért sem adnék drága porcelánért, viszont minden elismerésem a készítőinek. Az 1700-as években gyönyörű, kézzel festett műremekeket készítettek, mert esküszöm valódi művészeti értékkel bírnak.
Sokáig andalgok az óriási parkban. Szeretek ezeknek a palotáknak a kertjében ücsörögni és elképzelni, hogy reneszánsz ruhába öltözött, jó modorú urak és hölgyek sétálgatnak a napsütésben, csipkeernyővel a kezükben. A szédületes, buja kertben a kisasszonyok a lovászfiúkkal paráználkodnak szenvedélyesen, az egyik pinea fa tövében… A képzeletem nem ismer határokat, sokat adnék azért, hogy láthatatlan testben visszamehessek egy napra kétszáz évet az időben. A firenzei Dóm harangja nagyon öblös, mély. Egy öregúr hangjára emlékeztet, és már jelzi is nekem, hogy dél van, tehát el kell indulnom, mivel a negyedét sem jártam be a palotának.

Te jóságos ég! Röviden ennyivel tudom összefoglalni Palazzo Pittit, miután nagyjából bejártam. Kezdjük ott, hogy csak itt két napot el lehetne tölteni. Így annyira tömény, hogy néha úgy érzem, nem tudok több látványt magamba szívni és befogadni. Szóval a park egy nap, és a múzeumok még egy nap. Akkor talán elmondhatjuk, hogy mindent láttunk. Gyönyörű szobrok, festmények végeláthatatlan sora, korhűen berendezett termek garmada várja az idelátogatókat. Némelyik szomorú, sokszor vidám és olykor obszcén is nekem. Ezek, az 1800-as évek végén készült művek a legbefogadhatóbbak számomra. Már nem egyházi ihletésű festmények, hanem emberi pillanatok és portrék. Eddig hat múzeumba voltam, a hetedik még vár rám, de hulla vagyok. Pedig össze kell szednem magam, mert a platina terem szerintem a legnagyobb durranás itt, és pont azt hagytam ki. Lehet, hogy drágák az olasz múzeumok, de nem csinálják ezt sem félig. Élvezeti értéke van mindegyiknek. A hatalmas palota átriumában ülve meg kell jegyeznem, hogy a toszkán nemesektől sem állt messze a megalománia, egy kisebb falu könnyedén elférne itt. Megiszom a kávém maradékát, és folytatom a felfedezést.

A platina terem után erősen kényszerítettem magam a távozásra, mert tényleg nem látok Firenzéből semmit, ha továbbra is itt maradok. Valóban szép volt a platina galéria is. Még inkább betekintést engedett az itt élő nemesek mindennapjaiba és pompájába. A palota előtti téren üldögélek a földön. Itt is számtalan turista választja a pihenés ezen formáját. Miközben egy kicsit sziesztázom, próbálom feldolgozni a látottakat.
Annyira tele van szabad felfogással, szexualitással, olykor perverzióval az egész palota, hogy prűdnek érzem magam hozzájuk képest. Viszont a festők, szobrászok minden festményen és szobron a nőknek olyan tökéletes melleket varázsoltak, hogy egy plasztikai sebész sírva fakadna a gyönyörűségtől. Ez azért erős művészi túlzás, amitől kezd a hétköznapi nő szorongani, amikor a századik álommell mellett megy el. A kőfalloszok bezzeg teljesen méretarányosak és semmi túlzó nincs bennük, amitől komplexusa lett volna az akkori, vagy a mai hímeknek. Ez van kérem: a művészvilág minidig is a férfiak játszótere volt, a nőknek többnyire csak a múzsa szerepe jutott. Meg a plasztikai sebészet ágazatát megalapozó hamis mellek tulajdonjoga. Megyek tovább utamra, mert a kő hideg, az idő pedig vészesen fogy. Firenze szépen lassan, de biztosan kúszik be a bőröm alá.

Még két óra séta és nézelődés után éppen az Uffizi Képtár lépcsőjén ülök. Túl vagyok egy finom fagyin, amit ebéd gyanánt fogyasztottam el ebben a lebilincselő forgatagban. Egy pantomimes bohóc szórakoztatja a nagyérdeműt. Kifigurázza az utca emberét. Vicces, annak ellenére, hogy ódzkodom az ilyen szituációktól.  Szerethető a figura és nagyon jól csinálja. Nem megalázó performansz, ami sokszor az ilyen helyzetekből ki szokott sülni. A végén pedig szó szerint egy kalap pénzt szed össze a Palazzo Vecchio lépcsőjén ülő tömegtől. Szerethető ebben a városban az is, hogy bárhol leülhet az ember, a hatalmas nyüzsgésben fel sem tűnik, és nem lesz kirívó eset sem.
Az egyik érzés a sok közül, amit kiváltott belőlem Firenze, hogy mindenkit magával ragad a képzőművészet. Még az olyan laikust is, mint én. Egy ideig lehet tagadni és ellenállni neki, de aztán beszippant és átformál ez az atmoszféra. Eltöltöttem egy napot itt, és megváltozott a véleményem a városról. A csillogás, a pompa mögött egy nagyon is szerethető, ízig-vérig itáliai nagyváros van. Kicsit nagyvilági, kicsit arrogáns, de baszottul jól áll neki.

Hát eljött a firenzei búcsú estém is. Hihetetlenül rohan az idő, már most olyan távolinak tűnik, amikor Luccába voltam, mintha száz éve lett volna. Visszatérve Firenze belvárosába, éppen a pizzámra várok egy helyes kis étteremben. Annyira él ez a város így péntek este, mint egy frissen kiöntött pohár pezsgő. A turisták és a helyiek homogén egyveleget képeznek és hemzsegnek mindenütt.
A búcsú pizza finom volt, a bor kevésbé, de ilyen olcsón talán még nem is ettem mióta itt vagyok. Ebben már csak az a legmeglepőbb, hogy pont Firenzében történik mindez, mert egyébként méregdrága város. Az étteremből hazafelé sétálok az Arno partján, az esti Florence is nagyon szép: fényárban fürdik, és kellemes szél burkolja körbe. Nincsen hideg, egy vékony kardigánban sem fázok.
Itt sétálva minden méter filmbeillő, élményekkel teli, akkor is ha olykor hatásvadász. Megállok még egy kőfalnál, írogatok. A part másik oldalán, egy luxushotel tetején, üvegfalú étterem úszik csillogó fényben, pont szemben az én harmadrangú kis hotelemmel és a bunkó portásával. Na, de irány egy utolsó firenzei szunyókálás, hiszen holnap Pisa vár rám!

Az utolsó állomásom felé tartok. Nagyon hosszú és egyben nagyon rövid is volt ez az utazás. Firenze esővel búcsúzott tőlem, ami nagyobb gond, hogy Pisa is azzal köszönt. De nem is ez a lényeg, van esőkabát és életkedv, így is menni kell. Szóval, Pisa aranyos kisváros, már amennyit eddig láttam belőle. Szimpatikus, nem túl nagy és nem túl harsány. Az eső miatt csak egy gyors látogatás tettem a ferde toronynál, hogy meggyőződjek róla, valóban létezik. Holnap állítólag szép idő lesz, akkor alaposabban górcső alá veszem. De addig is kijelenthetem: a torony tényleg ferde! A környéke pedig nagyon szép.

Azon kapom magam, hogy minden helyet, ahol jártam, megszemélyesítettem. Minden városról kialakult bennem egy kép. Milyen emberhez hasonlítanak, kik is ők valójában? Firenze egyértelműen egy díva, nem kétséges, végig nagybetűkkel. Kb. olyan, mint Sophia Loren. Szép, elegáns és művészi.
Lucca egy fiatal, kedves, légies és könnyed nő. Nem a mai korból, inkább 100 évről korábban, a Medici, vagy a Pfanner famíliából.
Volterra egyértelműen egy idős főnemes. Marcona, tekintélyt parancsoló és szikár. Sötét bársony ruhában képzelem el őt, ősz szakállal.
Montepulciano egy ízig-vérig olasz macsó, nem túl fiatal, de nem is öreg. Földbirtokos, szőlővel és olajbogyóval hemzsegő, gyönyörű farmon él, ahol nem csak a levegő fülledt, hanem az erotika is.
Siena talán a legnehezebben megfogalmazható... Ő középkorú. Elegáns, intelligens, de mégsem annyira nagyvilági, mint Firenze. Több benne a belbecs, mint a külcsín. Egy tettre kész, okos és érett nő, az élete közepén, élete teljes csúcsán. Mint Ornella Muti fénykorában. Pisából még keveset láttam, őt még nem tudom gondolatban megszemélyesíteni, majd holnap behozom ezt a lemaradást. A mai délután volt ittlétem legeseménytelenebb délutánja. A tollaim is kifogytak, ez már tényleg az út vége.

Másnap ragyogó napsütésre ébredtem. Toszkána jó vendéglátó, tudja, hogy illik búcsúzni a fáradt vándortól. Kifejezetten rossz reggeli után becsomagolok a holnapi hazaútra. Utána pedig elindulok a napsütésben is megnézni a Piazza dei Miracolit.  Jól áll a ferde toronynak a napfény! Sétáltam egy nagy kört a városban, igazán tetszik Pisa! Nagyon nyugodt, szerethető kisváros. Azt hiszem, egy bohókás fiatalra asszociálok, ha meg szeretném személyesíteni, mert olyan bájos és hangulatos. Lehet, hogy a városba lévő hatalmas egyetemváros teszi, nem tudom. Vidám, hát hiszen a tornya is ferde!

Egy szép parkban ülök, olyan erősen tűz a nap, hogy éget a farmerom keresztül is. Csodálom, ahogy az olaszok megélik a vasárnapjaikat! Családostul sétálnak a városban, gyermekhangtól zajosak az utcák és a terek. A szülők beszélgetnek kicsit, amíg a gyerkőcök szaladgálnak és játszanak együtt. Családias érzés lengi be az egész levegőt.
Később is tökéletes ülő és író helyet találtam Pisa egyik fő látványosságának tövében. Csodálatos idő van! Meleg szél fújdogál, a nap megállíthatatlanul tűz, simogat és feltölt. Ki kell használnom, mert a családom szerint holnaptól fázni fogok! Hatalmas kavalkád van itt! Mindenki nagyon boldog, és persze azon idióták száma sem csökken, akik a torony előtt pózolnak és megjátsszák, hogy tartják, vagy éppen tolják a szerencsétlent. A fűre lépni tilos tábla ellenére rengeteg ember fekszik a réten, többnyire természetesen olaszok. Számtalan helyi keveredik hétvégén a turisták közé, csak még a szabadságukat itt eltöltő embertársaiknál is jobb a kedvük és kiegyensúlyozottabbak.

Szép ez a hely, pozitív a kisugárzása. Több városban is az utam során megszállt valami megmagyarázhatatlan nyugalom, Pisa is ilyen.
Beleolvastam a naplóm elejébe, hát a magányt és az egyedüllétet úgy megszoktam, hogy már fel sem tűnik. Toszkána erősen fogta a kezem, és városról városra tovább és tovább kísért. Hálás vagyok neki érte, hiszen többet kaptam, mint amilyen elvárásokkal útnak indultam. Sokkal többet… De még vár egy szép délután Toszkánával, hogy holnap búcsút intsünk egymásnak, nagyon remélem, hogy nem túl hosszú időre. Azt hiszem ennél méltóbb befejezése nem is lehetne ennek a két hétnek.

Hát ez is eljött! Úton vagyok hazafelé. Ez egyszerre tölt el örömmel és szomorúsággal. Hiányozni fog otthon az olasz feeling, az illatok és az a megmagyarázhatatlan burok, ami Itáliában mindig körülvesz. És hát a konklúziók! Azt hiszem, egyáltalán nincsenek!! Gyönyörű helyeken jártam, csodálatos dolgokat láttam. Sikerült teljesen kiüríteni a fejemet, és túllépnem néhány saját magam által felépített korláton. Hogy ez sok vagy kevés? Nem tudom. Nem is akarom semmihez hasonlítani, mert nem lehet. Nem nehéz volt végig csinálni, hanem élvezetes. Vannak mélypontok ilyenkor is, mint ahogy a mindennapokban is vannak, de az idegeim úgy érzem kisimultak. Néha felötlött bennem a félelem, hogy mennyire kell boldognak lenni egy ilyen magányos út során? Ha mosolygok egy gyerekre, egy kutyára, vagy egy gyönyörű fagylaltos pult látványára, akkor boldog vagyok? Ha hevesebben ver a szívem a kilátás, vagy egy templom miatt, akkor boldog vagyok? Ha csukott szemmel élvezem a napsütést, és jóízűen iszom a kávét, akkor boldog vagyok? Nos, ha ezek a boldogság ismérvei, akkor az voltam. Igen, boldog voltam nagyon sokszor az elmúlt két hétben. Megtenném még egyszer, és remélem lesz is rá alkalmam Itália egy másik szegletében.
A rövid repülés után a férjem rózsával várt a reptéren. Csodálatos út után fantasztikus volt hazaérni! Érezni, hogy itthon igenis otthon vagyok.