Ahogy már az előző bejegyzésemben is említettem, életemben akkor feszegettem leginkább az önzésem és a saját korlátom határát, amikor úgy döntöttem, hogy elutazok két hétre Toszkánába. Végig naplót írtam a két hét alatt, de akkor is emlékeznék minden helyre, a kétségeimre és a félelmeimre, ha nem így lett volna. Éppen megszűnt a munkám, értéktelennek és útkeresőnek éreztem magam. Itália amúgy is az én földrajzi kedvesem, szoros kapcsolat a miénk. Szóval 2015-öt írunk, és én a nyár végén a férjem elé álltam, hogy megosszam vele azt a lehetetlen tervemet: Toszkánába utazom, ráadásul egyedül. Természetesen ő már meg sem lepődött, hozzá van szokva az őrült ötleteimhez, aminek persze a nagy része meg sem valósul. Mint mindig, most is mellém állt, és támogatott abban, hogy csináljam végig.

Egy utazás valójában akkor kezdődik, amikor tervezni kezdjük. Ezt én is a toszkán utam során tanultam meg. Órákat ültem a gép előtt, és néztem a szebbnél szebb falvakat és városokat. Ki vagyok én, hogy döntsek közöttük? Két hét nyilván borzasztó kevés arra, hogy az mindent lássak azon az elképesztő vidéken, ahol minden utcasarkon van egy csoda! Így döntöttem, ahogy legjobbnak láttam, és lefoglaltam hat városban a minél olcsóbb szállásokat, majd remegő térdekkel vártam, hogy szeptember 28-án elinduljak az én nagy kihívásomra. Mert ugyan egy megvalósult álom volt az egész, de életemben nem utaztam még egyedül. Még egy kávéra sem ülök be soha egyedül, mert kellemetlenül érzem magam. Németül beszélek, ami az olaszoknál semmit nem ér. Angolul annyit tudok, hogy rendeljek egy étteremben, olaszul pedig köszönök ügyesen, de ennyi. Megacéloztam magam, és úgy gondoltam, hogy vagyok annyira tökös csaj, mint Elizabeth Gilbert és Frances Mayes! Csak egy dologgal nem számoltam, hogy ők válófélben lévő, gyermektelen nők voltak, jóval gazdagabb erőforrásokkal, mint amivel én rendelkeztem. Ennek ellenére, vagy éppen a kihívások miatt, én nem mondtam le a tervemről. Az indulás napjáig egyszer sem bizonytalanodtam el. Mégis, a reptérig remegő kezekkel soroltam a kifogásokat a férjemnek, miért nem kellene elutaznom. Szerencsére ő nem vette komolyan. Kirakott a 2B terminálnál, azt mondta menjek és csináljam meg! Majd gyorsan elköszöntük, mielőtt még elbőgtem volna magam. Feladtam a bőröndöm, túlestem a biztonsági ellenőrzésen, nem volt visszaút.
A felhők felett még inkább emésztettek a kétségek.

 „Amikor még csak terveztem az utamat, nem gondoltam, hogy rossz anyukának fogom magam érezni, mert otthagyom a családomat két hétre. Én azt gondoltam, ebben nincs semmilyen abnormális. De folyamatosan azt láttam az emberek szemében, hogy az; igenis abnormális! És hajlamos vagyok elhinni, hogy én gondolkozom másképp, mint mások, vagyis nekik van igazuk. Tízezer méterrel a föld fölött, éppen elérve az Adria partját, Triest és a shar pei kutya bundájához hasonlóan gyűrődő hegyek felett, tisztáznom kellene magamban, hogy bátor nő vagyok, aki az élete közepén meg szeretné magát kicsit valósítani? Vagy egy önző perszóna, aki visszaél a családja és párja türelmével, és indokolatlanul repdes a világban, ahelyett, hogy otthon lenne rendes családanya és feleségként?” (részlet a naplómból)

Szóval ilyen érzésekkel indultam el, azóta sem álltam ítélőtábla elé, aki megmondaná, hogy bátor, vagy önző voltam. Természetesen nem bántam meg, le tudtam küzdeni a gondolatot, hogy nem tudom megcsinálni, továbbá a lelkifurdalást is. A családom végig kísérte az utamat hosszú skype beszélgetésekkel. Amikor éppen mély ponton voltam (mert vannak ám ilyenek is egy magányos út során), mindig szigorúan közölték, hogy egy perccel sem mehetek előbb haza, mint két hét. Be kellett látnom, hogy nélkülem is működik az otthoni gépezet, amit tudhattam volna előre is, hiszen egy szuper csapatot hagytam otthon.
A hat állomás közül Lucca volt az első hely, ahol megszálltam. Utólag már tudom, hogy nagyon is jó választás volt. Hiszen nyugodt kisváros, telis-tele van szépségekkel, örömmel fogadja be magába a félelmekkel teli, magányos utazót is.

„Nevetséges vállalkozásba kezdtem. Leírni azt, hogy milyen Lucca? Ha valaha tanultam volna ezt a tudományt, akkor sem tudnám megfelelő szavakba önteni. Pont ugyanilyen megszeppenten ülnék itt a Piazza San Fernando egyik padján, és szótlanul néznék körbe, tollal és üres füzettel a kezemben. (…)
Félelmetes az a szabadság, hogy felállhatok a padról, és bármelyik irányba elindulhatok. Lehet, hogy a szabadság ára a magány? Hát nekem meg kell keresnem Lucca láthatatlan kezét, és belehelyezni az enyémet. Hiszen ez az első napom, tehát még 13 napon keresztül társulnom kell városok soraival, az ódon falak és spalettás kis ablakok között.” (részlet a naplómból)

 A legtöbb dolog, amitől tartottam az utazás előtt alaptalannak bizonyult. Busszal és vonattal közlekedtem két hétig, mégsem tévedtem el egyszer sem. A lelki szemeim előtt láttam magam egy út szélén sírdogálva bőröndömön ülve, a teljes kétségbeesés határán. Nos, semmi ilyesmi nem történt, Toszkánában a vonatok és a buszok pontosak voltak, és gördülékeny volt minden.
A másik nagy mumus az egyedül alvás volt, különböző hotelekben és B&B szállásokon. Az első éjszaka után ez is pipa volt. Minden nap annyit kutyagoltam, hogy esténként hullafáradtan dőltem be az ágyba, félelemre nem volt sem időm, sem energiám.

„Igen! Lucca tudja fokozni. A lehető legjobb döntés volt a tenyerébe adni a kezemet, és rábízni magam. Az óváros főterén ülök egy lépcsőn (pontosabban a San Michelle székesegyház lépcsőjén), 30-40 ember társaságában. Szikrázóan kisütött a nap, a reggeli felhők nyomtalanul tűntek el. Isteni gelato jelenti ma az ebédemet, nesze neked szénhidrát! Bízom benne, hogy a napi minimum 10 kilométeres sétával döntetlenre hozom ki az olasz gasztronómiával szembe elvesztett kalóriaharcot. (…)
Teljesen feltöltött a zajos, színes, fagylaltos lépcsőn ücsörgés. A nap már nem csupán simogat, hanem éget. Ezzel jelzi, hogy induljak el, mert számtalan apró csoda vár még rám ebben a bájos, illatos, toszkán kisvárosban.” (részlet a naplómból)

Három meseszép napot töltöttem Lucca társaságában. Megmutatta nekem az összes látványosságát, fél napig gyönyörködtem a Plazzo Pfanner korhűen berendezett szobáiban és leírhatatlanul szép kertjében. Próbáltam az utam első állomását sejtjeim legmélyéig magamba szívni. Hálával és megnyugvással a lelkemben indultam el Volterrába, éppen a születésnapom reggelén.

Folytatjuk! :)