Tehát a harminchatodik születésnapom reggelén elindultam a következő szállásomra, Volterrába. A hosszabb, de a kis falvakon átrobogó buszos közlekedést választottam. Pontederában kellet átszállnom egy másik járatra, az már a célomig vitt magával. Élveztem ezeket az utakat, mert turista szinte mindig csak én voltam. Mások gondolom kocsival, esetleg vonattal közlekednek. Így, a helyiekkel együtt buszozva, bepillantást nyertem picit az életükbe. Figyeltem a gimnazistákat, akik iskolából hazafelé igyekezve flörtöltek egymással, és a busz mellett dohányoztak titokban. Az olasz férfiaknak, be kell vallani, már tizenévesen is jól megy a csajozás. Nagyon profik voltak. Jellemzően idős nénik voltak még ezeken a járatokon, akiktől zengett néha a busz, ahogy a heti pletykaadagot ledarálták. De olaszul még a leggonoszabb pletyka is dallamosan csengett számomra, többször azon kaptam magam, hogy mosolygok rajtuk.

Szóval megérkeztem Toszkána egyik legnevezetesebb etruszk kisvárosába. Már lentről is döbbenetes látványt nyújt. Pontosan, mint a képeslapokon és a filmekben. A csodaszépen megművelt zöld lankákból kiemelkedik egy magasan fekvő, középkori kőépületekből álló település. Minden szépség és a lenyűgöző táj ellenére, a két hetem mélypontja minden kétséget kizárólag a Volterrában töltött idő volt. Legfőképpen az időjárás akadályozta meg, hogy maradéktalanul élvezzem azt a helyet, amit annyira nagyon vártam még otthon.

„Aki nálunk az áprilisi időjárást elnevezte szeszélyesnek, bizonyosan nem járt még ősszel Volterrában.  Orkánerejű szélre ébredtem. Olyanra, amelyben komolyan azt nézed, mikor repít neked egy közlekedési táblát, vagy egy kukát. Ezért reggeli után bevertem a morcost, és a szállásomon maradtam. Szidtam magamban az időjárást. Majd magamat, hogy minek jöttem el otthonról, aztán tizenegy óra magasságában dühösen felöltöztem, és eldöntöttem, hogy megküzdök Volterrával. Nem hagyom magam ennyire könnyen leigázni. Ezen valószínűleg jót nevetett az időjárás és a város is. A nagy szél, az eső és a napsütés 10 percenként váltotta egymást. Néha fáztam, néha eláztam, néha pedig izzadtam.” (részlet a naplómból)

Pedig Volterra tényleg festői volt, még az eső áztatta macskaköveken caplatva, kapucni alól kikandikálva is. Az ott töltött két napban nem csak az időjárás, de a hangulatom is kiszámíthatatlanná vált. Terveztem, hogy elmegyek a lankákon túlra, ahol végeláthatatlan, égig érő tuják szegélyezik az utakat, de sajnos a szélsőséges idő miatt ez is elmaradt. Esténként sírós hangulatban szárítgattam a cipőmet, pokolba kívánva a magányos utazás ötletét is. Mondanom sem kell, azon a reggelen, amikor Siennába indultam, verőfényes napsütés volt. Volterra kiütött és két vállra fektetett, ehhez nem fér kétség.

Mégis, megújult erővel és elszántsággal érkeztem az utam következő állomására. Siena pont alkalmas hely arra, hogy kilendítse az embereket rossz hangulatukból. Lenyűgöző az a város! Van benne valami, amitől egyszerre történelmi és fiatalos. Itt volt a kedvenc szállásom a két hét alatt. Egy B&B, amit Lorenzo és Shara adott ki. Egy pici, egyágyas szobám volt, de kicsi erkélye az óváros felé nézett. A vendéglátóim tündéri emberek voltak, tüzes lelkesedéssel és a vendégek iránt tanúsított alázattal. Annyira vicces szituációkba keveredik Itáliában az ember, mert egyáltalán nem érdekli őket, hogy nem beszéled a nyelvet. Akár angolról, akár olaszról van szó. Lorenzo húsz percet mesélt nekem a városról, egy térképen demonstrálva a mondanivalóját. Shara pedig a körömlakkomat csodálva jutott el a kozmetikai üzleteket taglalva egészen Firenzéig. Minden negyedik szavukat értettem, de nevetnem kellett, mert annyira vidám helyzetek ezek.

„A nap nem nagyon süt, de nem is esik végre. Reggel Shara fogadott a konyhában, és amíg elkészítette a pirítósom, meg is izzasztott rendesen. Hatalmas mosolya, hatalmas beszélőkével párosul. Minden idegszálammal próbáltam figyelni arra, amit angolul hadar olasz módra, de kevés sikerrel jártam. Néha kérdőn nézett rám, hogy válaszoljak már, de ez még kevésbé sikerült. Ami amúgy nem nagyon szegi kedvüket, ugyanúgy hadarnak tovább. Kedvesen felajánlotta, ha szeretném, a teraszon is elfogyaszthatom a reggelimet. Ezt megköszöntem, és éltem vele. A pirítóssal, vajjal és kávéval felpakolt tálcámmal a szobámba menekültem az olaszul záporozó, angolul feltett kérdések ellen.” (részlet a naplómból)

De volt olyan is, amikor kb. a semmi közepén leszálltam egy vonatról, ahol valóban semmi sem volt a környéken. Igaz, egy jó öreg kocsma azért volt az állomás mellett, ahová a faluból sorban érkeztek kocsival a hatvan feletti férfiak, amíg én a buszmegállóban álltam. Az egyik bácsi odajött hozzám, és három méterrel előrébb küldött, majd tíz percig magyarázta, hogy a busz itt fog megállni, ne a megállóban várjam. A többit nem értettem, amit mondott, mert olaszul, sűrűn gesztikulálva beszélt. Logikus! Egy parkoló közepén, az út szélén mennyivel könnyebb megállni, mint egy megállóban! Amikor megérkezett a busz, tényleg mérnöki pontossággal a lábaim előtt nyitotta ki az ajtót.

Szóval Siena! Nincs semmi meglepő benne a többi olasz városhoz képest, mégis magába szippantja az érdeklődő turistát, és néha azon kapod magad, hogy akaratlanul is mosolyogsz. A katedrális gyönyörű, a Piazza del Campo monumentális. Mivel egy hete alig szólaltam meg, az élő kommunikációm arra korlátozódott, hogy „Kérek egy buszjegyet!”, vagy „Egy cappuccinót legyen szíves!”, így szívesen ücsörögtem olyan helyen, ahol figyelhetem a többi embert. Így kicsit a társaságuk részévé váltam, és nem voltam egyedül.

„A Piazza del Campo közepe táján ültem le megpihenni. Egy galamb bizalmat szavazott nekem. Leült mellém, ami igazán nagy megtiszteltetés, hiszen több száz ember közül választott ki! Hihetetlen szép ez a tér! Siena szíve, ahol a hatalmas tömeg a keringő vér, ami folyamatosan cserélődik, mint a friss oxigén. Gyerekek, felnőttek, kutyák, olaszok és a világ minden tájáról érkező turisták homogén egyvelege. Ennél nagyobb téren azt hiszem, hogy csak Rómában, a Szent Péter téren jártam még. Az az érdekessége, hogy félkörívben lejt egy pontig, olyan, mintha egy ókori színházban ülnénk. Figyelem azokat, akik a környezetemben, szintén a földön ücsörögnek. Van fiatal olasz pár, akik fagyiznak. Skandináv kinézetű, középkorú házaspár, akik egy üveg toszkán borból kortyolgatnak műanyag poharakba kitöltve a nedűt. Egy ferdeszemű család, akikről fogalmam sincs milyen országból jöhettek. Az anyuka lelkesen mondókázik a gyerekekkel, hogy lekösse őket pár percig, amíg a család megpihen. Végül sóhajtva ül le mellém egy pincérnő a jól megérdemelt pihenőjére, majd komótosan rágyújt egy szál cigire.” (részlet a naplómból)

Nehéz volt búcsút inteni Sienának, noha vártam a következő kalandot is. Az idő szaladt, a családom egyre jobban hiányzott. Nekem még úgy is mardosó volt a magány, hogy a napjaim szinte minden percében lekötött valami. Az utazás és a felfedezés a mindennapok részévé vált. Így az út felénél elkezdtem számot vetni magamban. Boldogabbnak, bölcsebbnek, vagy valódi utazónak kellett volna érezni magamat? Egyik érzést sem tudtam magaménak. Sok félelmem elszállt, volt egy kis önismereti fejlődés is. Hiszen ennyi időt előtte még sosem töltöttem el magammal, és bevallom néha untam is a saját társaságomat. Átgondolunk ilyenkor olyan dolgokat is, amire a hétköznapok mókuskerekében nem lenne lehetőségünk. A legnagyobb hozadéka számomra az utamnak mégis, az őszinte és tiszta hála érzése volt. Hálás voltam minden napsugárért, szépségért, amit láthattam. Hálás voltam a gyerekeimnek, a férjemnek, a barátaimnak. De számomra a legfurcsább az volt, hogy hálás voltam életemben először önmagamnak is.

A következő állomás Montepulciano volt, ahová az utolsó pillanatban foglaltam szállást az indulás előtt, mert úgy éreztem oda el kell mennem. És így utólag tudom: a lehető legjobb döntés volt! Ha Volterra volt a mélypont az utazásom során, akkor Montepulciano mindenképpen a csúcspont. Egy autentikus, magával ragadó, valódi toszkán település. Nem véletlenül szolgáltatott helyszínt a Napsütötte Toszkána és az Alkonyat filmekhez is. Amíg ott voltam is forgattak végig a főtéren, de erről később. Amikor a busszal megérkeztem a pályaudvarra, nemigen tudtam mivel lehetne felmenni az óvárosba. Így gyalogosan sétáltam fel a csomagokkal az óváros tetejére, ami nem kis kihívás. Fogadalmakat tettem, hogy többé nem jövök le, és meghaltam párszor, amíg a főtér melletti szállásomra értem.

„Ha létezik ember és földrajzi hely között szerelem, akkor részemről ez az! Első látásra és visszavonhatatlanul, örökre! Próbálhatom leírni és lefotózni, de az csak egy ócska, silány utánzata lesz a valóságnak. Meghaltam és az itáliai Mennyországba kerültem! Így a negyedik helyemen megszállva, és átutazva Toszkánát, bizton állíthatom, hogy nem látta senki ezt a vidéket, aki nem járt Montepulcianoban. A giccses képeslapok életre kelnek ezekből a kilátókból lenézve, csak a valóság sokkal szebb és még hihetetlenebb, hogy létezik ilyen hely a Földön.” (részlet a naplómból)

Kalandok és vicces történetek sora várt rám ebben a kisvárosban. Amikor például egy idős házaspár által vezetett kisboltban kértem egy sonkás szendvicset, ők pedig a bolt hátsó részébe kísértek. Ott asztalokat helyeztek el a fáradt vándoroknak, azt mondták üljek le ide, ez a legjobb hely! Nos, az asztal a tejes és a jégkrémes, hetvenes évekből itt ragadt hűtő között helyezkedett el, egy ablak előtt. Ahonnan viszont a panoráma olyan volt, amiért egyesek ölni tudnának. A panini, amit felszolgált az idős bácsi elképesztő volt, a helyzet pedig annyira vicces és szerethető, hogy egy pici darab a szívemből örökre ott maradt.

De vacsoráztam ebben a két napban étteremben is, ami ritka volt két okból is. Egyrészt még mindig nehezen vettem rá magam, hogy egyedül beüljek valahová. Másrészt Toszkána nem a legolcsóbb helyek egyike, nem bírtam volna anyagilag, ha minden nap étteremben eszek. Helyi húsos finomságokat ettem, ittam a messze földön is méltán híres montepulcianoi borokból. Szóval ez a kisváros olyan volt, mint egy tökéletes szerető. Elkényeztetett engem minden téren, én pedig cserébe a rajongó szerelmese lettem.

Egyik este későn értem haza, de még javában forgattak a főtéren, ami miatt az egész környéket lezárták. Ebbe a lezárásba esett a hotel is, ahol megszálltam. Gondoltam körbe megyek, és a kis utca felől közelítem meg a dolgokat. De egy férfi megállított, és nem engedett be, teljesen érthetetlenül elmagyarázta, hogy menjek a főtér felől. Én szófogadó természet vagyok, gondoltam nekem kerülte el valami a figyelmem, így visszamentem a kerülő úton a térre. Éppen felvétel volt, középkori öltözékben, fáklyákkal a kezükbe kántáltak a csoportokba verődött színészek. Láttam, hogy itt biztosan nem tudok hazamenni. Leültem kicsit az egyik kőfalra, gondoltam hátha nem dolgoznak már sokáig. Egy idő után mégis ideges lettem, hiszen nem ülhettem fél éjszaka a kőfalon! A családommal sem beszéltem még aznap, biztos ők is aggódnak. Mivel a forgatást nem lett volna merszem megzavarni, visszamentem a kis utcához, hiszen ott csak egy nagy autó állt az óriási reflektorral, azért miért ne mehetnék be a szállásomra? Nem zavarnék vele senkit!
A férfi megint elkapott, de most nem hagytam magam. Megmondtam, hogy melyik hotelbe szeretnék menni, és csak innen van rá lehetőségem. Végre megértette, hogy a hotelhez vezető összes lehetőséget elzárták, ami a főtér és köztük van. Akkor beleszólt a kabátja ujjába, mint valami titkos ügynök, hogy álljanak le a forgatással. A víz azonnal kivert, nem gondoltam, hogy emiatt le kell állítani a forgatást! Várt egy fél percet, és mikor visszaszóltak neki a fülébe, egy „Go!” felszólítással elengedett. Szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, hogy miattam kell leállniuk. Berohantam a szállodába, és a szobámig meg sem álltam.

Másnap reggel tovább kellett utaznom, mert várt rám Firenze, Toszkána fővárosa. Én mégis először azt éreztem, hogy szívem szerint a hazaindulásomig itt szeretnék maradni. Montepulciano azóta is a legkedvesebb emlékeim dobozában egy kiemelt helyen szerepel.

Folytatjuk :)