Ma reggel több cikkel és gondolattal találtam szemben magam, ami korábban engem is nagyon foglalkoztatott. Hol van a határ az önző és az önmagáért kiálló anyuka között? Létezik egyáltalán egy szofisztikált határ, vagy összemosódik manapság a kettő. Mennyi idő, pénz és energia jár egy nőnek olyan dolgokra, amit csakis magáért, és nem a családjáért tesz meg? Ami esetleg feltölti, szebbé, vagy ne adj Isten boldogabbá teszi. Mivel ebben én főleg nem akarok ítéletet mondani, és azt hiszem nem is lenne joga ezt senkinek eldönteni; csakis maguknak az anyáknak, a saját dilemmámat, utamat osztom meg. 

Én kezdetektől fogva áldozat típusú anyuka voltam. Ne értse félre senki, mi csinálunk magunkból áldozatot, és nem a környezetünk vagy a gyerekeink. Akkor még én sem tudtam, hogy nem leszek egy önző dög, ha nem élek éveken át 24 órában teljes szimbiózisba a gyerekeimmel. Hittem, hogy jobb feleség leszek attól, ha egy ordító, beteg gyerekkel a karomon pörköltet kevergetek a gázon, hiszen egy rendes nő enni ad az Urának, amikor hazajön munkából! Hogy a férjem várta ezt el? Egy frászt! Ez kizárólag saját megfelelési kényszeren alapuló baromság, amit mintának hívunk, de szerintem csak döntések sorozata. Mivel senki nem mondta, hogy nem kell beledögleni abba, hogy anya és feleség vagy, így megpróbálsz beledögleni. Hiszen egy jó anya és feleség áldozatot hoz a családjáért! Szóval röviden ezzel a szemlélettel éltem húszas éveimet, közben persze tanultam többször is, mert az igazán modern anyuka annyira szuper, hogy még új szakmát is tud tanulni, államvizsgázni, nyelvvizsgázni és egyebek. Aki tért már vissza évekig tartó otthonlét után a munkába, tudja milyen visszaintegrálódni a munkaerőpiacra. Hazaérni, mire bezár az ovi. Persze egy szuper anyukának nem lehet utolsó a gyereke soha, akit elhoznak oviból vagy napköziből. Mert egyébként furdal a lelkiismeret, hogy minden poronty lelépett négykor az óvodából, de te zárás előtt két perccel esel be. Innen a városi legenda, hogy a dolgozó anyukák utálják a nem dolgozó anyukákat. Dehogy utálják; irigylik! Én lusta és legkevésbé sem perfekcionista nő vagyok. Hogy csinálják azok, akinek éppúgy vannak gyerekeik, munkáik, gondjaik, mégis a hajuk mindig rendben van, a lakásuk patika tiszta, a gyerekeik meg jól neveltek? Ők szoktak aludni? Hát nálam ők Nobel, Oscar és Grammy díjat érdemelnének egyszerre.
Harminc fölött voltam, mire kezdetem kapiskálni, hogy teljes idiotizmus megfelelni egy olyan normának, amit mi saját magunk állítottunk fel abból, amit hozunk otthonról, kapunk a médiából, látunk másoktól. És még ott van az a fránya társadalmi konvenció is. Szóval az évek során eljutottam olyan galád dolgokig, hogy rendeltem néha az ételt, nem pedig idegbeteg módjára kapkodtam a vacsorával munka után. Elutaztam a férjemmel három egész éjszakára. És a barátnőimmel is elmentem lógni, kimaradtam egész éjszaka.

Körülbelül öt éve, harminchárom évesen hallottam és olvastam az "Énidő" fogalmáról. Pont itt volt az ideje. Már tudtam üzleti tervet készíteni, húsz főre lazán főztem, ha kellett. Asztmás rohamokat is profin állítottam meg, de nőként az "Énidő" létezéséről fogalmam sem volt. Ez elindít egy lavinát bennem, jöttek az önfejlesztő könyvek, amivel azt hiszem szintén csínján kell bánni, mert ezeket olvasva olyan könnyűnek tűnik hogyan legyünk boldog, kiegyensúlyozott emberek. Ha nem jön mégis magától, rögtön az utolsó oldal után, belekerülünk saját magunk csapdájába. Elkezdjük magunkat hibáztatni, hogy bár megmondták hogyan kell, nekünk még ez sem sikerül. Ez egy évekig tartó, hosszú folyamat volt nálam. Csak abból gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, mert látom a barátnőimen, ismerősökön, hogy szintén beledögleni készülnek az önzetlen anya és feleség szerepébe. Szóval én is még csak tanulom, ismerkedek az önzés különböző fajtáival, mint nem bepakolni a gyerek helyett, egy évbe háromszor azt mondani, hogy ma hideg vacsora van, vagy elmenni a kedvenc fesztiválomra a barátainkkal. De megléptem már az "Énidő" legnagyobb magaslatát is, amikor elutaztam teljesen egyedül Itáliába, és két hétig jártam Toszkánát. Erről majd egy következő írásban mesélek részletesen. Nincs konklúzió, nem akarom senkinek megmondani hogyan éljen, mit csináljon jobban. A mondanivalóm kizárólag csakis annyi, hogy legyünk önzők néha, kell az az "Énidő". Tanuljuk meg, hogyan ne veszítsük el önmagunkat, az anya és a felség szerepe mögött!